A digitális oktatás második hulláma

Úristen, már 8:50 van! 9:00-kor kezdődik az online órám! Elaludtam. Nem úgy volt, hogy apa 7 órakor kelt? De biztos vagyok benne, hogy így volt, csak neki fontosabb a munkája, mint az én tudásom. Na, gyorsan felkelek, és ruhát választok.

- Elnézést tanárnő miben is halt meg Caesar? - Úristen, de leégtem, hisz a múlt óra anyagát kérdeztem vissza. De gáz!

A digitális oktatásban pont a digitális szó a legizgalmasabb. Fiatal generáció ide vagy oda, nekünk is szokni kell még ezeket az alkalmazásokat, mert az elején többször volt, hogy kevesebb gyerekkel fejeztük be az órát, mint amennyivel elkezdtük. Volt néhány vicces kedvében lévő gyerek, akik örömmel némították le vagy rúgták ki egymást az értekezletből. Akkor derült ki, amikor véletlen a tanár is eltűnt a képből, mert hirtelen nagy lett a csend. Egyszer engem is kipenderítettek, de épp ábrándoztam - mint általában - és észre sem vettem. Mondjuk cserébe a dolgozatnál csak néztem a Forms tesztet, de idegen volt benne minden kérdés.

Nem vitatom, van jó oldala is az online tanulásnak. Nem kopik a cipőnk, nem ázik el a kabátunk, nem fagy le a fülünk, kis eséllyel késünk el reggel, mert megspóroljuk az utazást, és nem kell korán kelnünk. Elég 9-10 órakor kikászálódni az ágyból, és leülni a gép elé. De az is elég, ha félálomban magad elé húzod a géped, és az ágyban bejelentkezel.

De ennek vannak azért veszélyei is. Valaki lazán áll hozzá, és egyszerűen beül a gép elé pizsamában, viszont ez esetben a szerencsére bízza, hogy a tanár meg fogja-e kérni a kamera bekapcsolására. Dezsővel is megtörtént még az első hullámban, amikor megvillant a Spongya Bob-os pizsi, már az egész osztály röhögött, de Dezsi még nem kapcsolt, és mesélte tovább a menő dumáit, hogy csak a horrorra pörög meg a hentelős játékokra. Hát, nem volt igazán hiteles és azóta mindenki csak Gyilkos Spongyának hívja.

A felsők mindig veszélyesek. Akadt olyan, aki leette a pólóját, és ezzel nagyon nem is lett volna baj, de mivel bekapcsolta a kameráját, totál kínos volt. Szeretem a pörköltet, de még sosem ettem pólóról, viszont megjött az étvágyam az óra végére.

A tanárokkal igazán nincs problémám, hisz próbálják szegények ugyanúgy érthetően, átéléssel megtartani az órákat, mint az iskolában. A különbség az, hogy itt nem látszódnak és hallatszódnak a gyerekek, aminek biztos örülnek, mert nyugodtabb az óra, de lássuk be, ettől még nem hatékonyabb.

Huh, még jó, hogy vége lett az órának, felhívom most Dorinát, hogy csináljuk-e együtt a házit. Csináljuk. Utána érzem, a délelőttöm nem sikerült a legjobban. Dorina mintha azt se tudta volna, mi az a tört (pedig már öt tanórája vesszük ezt az anyagot), egész végig - míg beszéltünk - kérdezgettet, hogy ugye az alsó a nevező, meg hogy mennyi lesz 2 tört különbsége. Eléggé megTÖRTe a lelkesedésem.

Ez a rész jó még az online oktatásban, a barátaiddal ugyanúgy tudsz beszélni, mint az iskolában. Tény, hogy hiányzik a lökdösődés, meg itt csak mellkasig látszik mindenki, de kezdem megszokni. Biztos fura lesz újra lábakkal látni őket, ha találkozunk. A segítségnyújtás persze így sem marad el, sokan ugyanúgy együtt csinálják a házit, mint mi Dorinával. Az órák után is felhívják egymást, szorosan tartják a baráti kapcsolatot még ilyen körülmények között is.

Kaptam egy új feladatot környezetből. Gyorsan megcsinálom, hogy ne szidjanak le úgy, mint Pistit, aki nem adta be időre. Ezzel néha olyan érzésem van, mintha csoportokra bomlott volna az osztály, mert vannak klubok. A későn beadók klubja, "a füzetből nézem a megoldásokat a Forms tesztekhez" klub, és még sorolhatnám estig. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor én jelenleg az előbb felsorolt két klub között állok, de a jövőben igyekszem eltávolodni mindkettőtől.

Az a helyzet, hogy a legelején örültem, hogy megszabadulok a tanároktól, de bevallom hiányzik az iskola meg a tanárok is, mert tény, hogy nem adnak olyan sok házit, de mégis estig is tudok ülni felette. Amikor iskolában voltam, a tanárok megadták a megfelelő írástempót és egy anyaggal végeztünk 45 perc alatt. Most meg hogy nincs megszabva, hogy milyen tempósan írjak, egyszerűen szétcsúsznak a napjaim, mint a slime a dobozban, amit óra helyett készítek nagy szorgalommal a konyhában az egyik kedvenc youtuberem receptje alapján. Lehet, hogy ez a gond? Fel kellene mennem és folytatnom a feladatokat? Mindjárt, csak még befejezem a csillámporost.

Dél van. A reggelre felhozott csokis müzliszelet fincsi volt, de éhes maradtam. Lemegyek ebédelni. Ez az! Hoztak nekem a közeli kifőzdéből desszertnek aranygaluskát! Nyami! Ne már! A tesóm megette a felét, nekem meg csak egy egérnek valót hagyott. Úgy látszik, a családunkban is igaz, hogy aki először eszik, az lakik jól. Holnaptól az ablakból figyelem majd, apa vagy anya mikor nyitja a kertkaput, és már sprintelek is lefelé, hogy a testvérem előtt megkaparinthassam a legfinomabb falatokat. Most maradt nekem a husi rizzsel, de mindegy, abból is degeszre eszem magam. Teli hassal, kaja-kóma állapotban egyből nem lehet tanulni, így pihenésképp megnézünk a Netflixen egy részt a kedvenc sorimból, a Riverdale-ből. Hopp, annyira magával ragadott a sorozat, hogy már a negyedik résznél tartunk zsinórban.

- Kicsim kész a matek házid? - kiállt le anya az emeletről. - Most tanuljátok a törtek szorzását, nem kéne lemaradni.

- Nem, de majd holnap megcsinálom!- válaszolok vissza teljes nyugodtsággal a kanapén fekve, miközben hangot adok a sorozatra.

- Dehogy holnap, hisz az a leadási határidő, nem akkor kell megcsinálni! - folytatja anya. - Na, most azonnal ülj neki, jobb lesz túlesni rajta!

- De anya! - próbálom kérlelni kedvesen. De anya nem enged.

- Semmi "de anya". Gyerünk, amíg szépen kérem!

- Oké. - adom fel végleg. Kikapcsolom a tévét és lehajtott fejjel elindulok a szobám felé, közben magamban puffogok.

Ez igazságtalanság! A tesóm sincs kész mindennel, de persze a kisebbet kell "szólongatni". Nem akarom elhinni!!! Most majd odamegy a tesóm, bekapcsolja, nélkülem folytatja, és megint előre szalad a részekkel, nem fogom tudni behozni soha. Így telik el 15 perc a duzzogásommal. A belső dühöngésem után inkább felhívtam a legjobb barátnőmet, hogy együtt vitassuk meg az élet igazságtalanságát. De még szinte bele sem kezdünk, anya bejön, és elveszi a telefonom. Majd közli, hogy "amíg nincs kész a házid, nincs Adrikázás." Ezért nagy dühösen nekiülök a mateknak. De nem mondhatnám, hogy gyorsan haladok, mert ez nem igaz. Ugyanis, bár ki van nyitva a könyvem, de inkább csak dísz, hisz a tanulás felét azzal töltöm, hogy megint ábrándozok azon, vajon meg tudnám-e csinálni a spárgakihívást a TikTokon. Aztán észreveszek egy aranyos kis porcicát az ablakpárkányon, és próbálom az íróasztalomra fújni. Sikerül! Csak közben annyi porcicát ragad még magával, hogy egy sikeres poroszlánná növekszik közben. Annyira örülök neki, hogy felrángatom anyát és apát, hogy megnézzék gyönyörű művem. Persze nem dicsérnek meg, hanem rám ripakodnak, hogy "Még mindig nem porszívóztál ki a szobádban?!" Meg hogy: "Kész a matek?" Nem értem, miért nem örülnek, hisz ha ilyen erősen tudok fújni, már tuti nem vagyok covidos.

Mert mi már több mint egy hónapja bent vagyunk, ugyanis családilag estünk túl a koronavíruson. Közös programjaink egyike volt. Persze amilyen a mi formánk, a tünetek megjelenése és a tesztek megérkezése miatt elcsúsztatva járt le a karanténunk. Az enyém még tart, apukámé nemrégen végződött. Tegnap azt hittem agyára ment a betegség, mert maszkot húzott, autóba szállt, és azt mondta nekünk, hogy emberrablásra készül. Nagyon megijedtem elsőre, de kiderült csak a nagymamámat vitte egy oltóközpontba, hogy megkapja a védőoltását. Gyorsan végeztek, de apu annyira megörült a frissen szerzett szabadságának, hogy fél órán keresztül a háztömb körül autókázott, lehúzott ablakkal, hogy érezze a friss levegőt. Megértem, én is szívesen csatlakoztam volna hozzá. A különbség a tavalyi karanténhoz képest az, hogy akkor szinte minden este elmentünk sétálni, de idén a vírus 20 óra után a fákon várakozik, hogy ránk vesse magát, így este már nem tudunk beszélgetve andalogni az utcákon. De most vissza a matekhoz.

Fél óra telt el, de végre kész vagyok. Nem hittem volna, hogy ez is meg történik, mert már este 7 óra is elmúlt. Anya feldobja az ötletet, hogy társasozzunk, ráadásul a kedvenc játékommal, az Allűrrel, szóval nem mondok nemet. Eddig is sokszor, de mostanában még többet játszunk esténként, hogy az elménk is friss maradjon. Sajnos ezt hetente csak 2-3 este tudjuk megvalósítani, mert mi a testvéremmel táncra is járunk, ami szintén online térbe kényszerült, és hetente négy alkalommal a szomszédok kocsiját nem látni, biztos csendesebb helyre menekülnek, amikor együtt kezdünk szteppelni hangos zenére a bátyámmal. De legalább mozgunk, még ha ezt nem is mindig fogadja el a tesitanárunk a mozgásnaplóban.

A sport a mostani helyzetben még fontosabb lett számunkra, a táncon túl otthon edzünk együtt és külön-külön is. Apa is évek óta mondogatta, hogy el kellene kezdeni sportolni, végre a tavalyi karantén alatt elkezdte. Csak azt nem értem, miért kellett hozzá egy vírus?

Nagyon várjuk, hogy ez az egész járvány véget érjen a világon, és újra találkozhassunk minden családtagunkkal és barátunkkal élőben. Addig viszont betartunk minden szabályt, és gyűjtjük az élményeket otthon, amit majd mi is igazi kalandként mesélhetünk egyszer, majd ha megöregszünk.

Mantz Lilla 5.c