A Hotei-fa

Volt egyszer egy kis falu. Virágfalvának hívták, mivel nagyon sok virág nőtt egész évben. A növények nagyon fontosak voltak az egész kis falunak. A virág volt a fizetőeszközük, de díszítéshez is használták, aztán voltak különleges virágok is, ha elhervadtak, akkor magokat dobtak le, és élelmet lehetett belőle szerezni. De egyszer, amikor egy nagyon hideg tél következett, de olyan hideg, hogy a főurak is nagyon megszegényedtek, akkor már nagyon tehetetlenek voltak. Már a nagyon különleges télen is virágzó növények is alig nőttek, sokan hagyták el a falut.

Volt egy család, a Sanokoyama család. A család olyan volt, mint a többi sima lakos. Egy apa, egy anya és három testvér. Az apa (Hidetaka) már élete vége felé közeledett, aminek a két idősebb testvér abból a szempontból örült, hogy hátha valami nagyon értékes dolgot hagy hátra nekik, nem valami kis ócska virágot, hanem egy éles kardot vagy egy tantót (szamurájok fejszéje). Amikor halálos ágyán feküdt, minden fiának három makkot adott. Nem mondtak semmit, de mindegyik testvér fején látszott, hogy csalódottak.

Na, de mit kezdjenek vele? A legidősebb (Madoka) nem sokat gondolkodott, fogta és megette, mit tehetett volna. A középső testvér (Katashi) átgondolta, de ő se jutott sok mindenre. Megegye? Nem, mivel nem szereti. Eladja? Elvetette ezt az ötletét is, mivel nem sok pénz jött volna belőle. Észre se vette, ajtaján bemászott egy mókus. Végül a mókusnak adta az összes makkot, majd felemelte, és kivitte a házból. A legkisebb fiú (Kenjiro) szintén átgondolta, és neki a mókus ugyanúgy bekopogott. Átadott a mókusnak egy makkot, de a mókus hirtelen megszólalt.

– Naaaaaa! Ezt te nekem akarod adniii?! Jesszus, hívják az elmegyógyintézetet! Te nem tudod mennyi zsozsót ér ez a makk. És honnan szereztél te ilyen fenszi izét?

– Hát, apám adta. – válaszolt a fiú. – Héé, te mókusként biztos valami nagy makkszakértő vagy. Mire jó ez a makk, hogy ilyen sokat ér? – a mókus szemügyre vette a makkokat. Nézegette, nézegette, de nem tudta pontosan megmondani, mi ez. Odanyújtotta a fiúnak.

– Én ezt most nem vágom micsoda, mivel ÉÉÉN ilyennel még nem találkoztam. – kezdte el a beszédét. – De várj csak! Tudom, ki tudna segíteni! Hotei (a japán hitvilágban Hotei a gyengék, és a gyerekek védelmező istene) a közelben van. Éppen a közeli folyóban fürdőzik. Őt megkérdezheted! – a fiú megköszönte a tanácsot a mókusnak, majd elindult.

Ment, mendegélt, addig ameddig el nem ért a folyóhoz. Amikor odaért, egy nagy mosolygó férfi állt ott. Hát bizony, ő volt Hotei. Megkérdezte az istent, hogy mit tud mondani erről a makkról. Át is nyújtotta, majd az isten megnézte közelebbről. Pillanatokig csak nézte, nézte, nézte, nézte és nézte, majd meglepődött arcot vágott.

– Fiacskám, ezt te honnan szerezted?

– Apám adta. – felelte Kenjiro.

– Na, ide figyelj, fiacskám! A császár feleségül adja a lányát annak, aki három próbatételt teljesít. – kezdte monológját Hotei, majd a zsebében kezdett el keresgélni, és előhalászott egy kalapot, és továbbadta a fiúnak. – Ezt a kalapot, ha felveszed, akkor tudsz olvasni az emberek gondolataiban, és ki tudod hangosítani. Próbáld csak ki! – mondta, majd a fiú felvette a kalapot.

Csak nézte, csak nézte az istent, majd tényleg hallotta a gondolatait. – Kappa (a japán hitvilágban Kappa a víz istene) ... még tartozik nekem... egy ... kis... szusival? – Pontosan! Múlt héten fogadtunk, hogy ki nyer madzsongban (kínai hagyományos társasjáték) és nyertem. Szóval tartozik nekem. De siess! A császár mondta, hogy csak ezen a héten lehet jelentkezni!

A fiú elindult a császár váráig. Belépett, üdvözölte a királyt, de kicsit megijedt, amikor látta, hogy a faluban az összes vele egykorú férfi feleségül venné a császár lányát, köztük ott volt a két bátyja is. A kalap még mindig a fején volt, de le kellett vennie, mert már fájt a feje a sok gondolattól. Majd három tapsot hallott. Hirtelen minden tekintet egy irányba nézett. A császárra. Mindenki hirtelen elkezdte őt bálványozni.

– Jaj, őfelsége! De gyönyörű ez a kimonó (japán hagyományos öltözet)! – mondták sokan, és még sok hasonló mondat hangzott el. A király már sokat várt, elkezdte a próbát. Hát az első próbatételhez nem nagyon kellet semmilyen fizikai erő, csak egy találós kérdést tett fel.

"Virág, de nem teljesen, takar, de nem rendesen. Mi ez?" Habár valakiknek túlságosan is nehéz volt a válasz, a többségnek nem. Kenjiro sokat gondolkodott, de hirtelen eszébe jutott a kalap. Felvette, és csak nézte a császárt. "Hihhihí! Hát erre senki nem fog rájönni, mi lenne ez, ha nem virágszirom?" A fiú nem habozott, leírta, mint a sicc. Persze, voltak elég furcsa válaszok. "Fakéreg, virágos kimonó" és ehhez hasonlók. Nagyon kevesen maradtak bent. Először úgy látszódott a terem, mintha a fél falu ott lett volna, most meg már úgy, mintha egy osztály lenne. A második próbatétel már nehezebb volt, mint az első. A kardvívást nem annyira gyakorolta a három testvér, sőt az egyikük veszített az ellenfele ellen. Kenjiro felvette a kalapot, és hallotta az ellenfél gondolatait, hogy hogyan támad, ki tudta védeni az összeset, és meg is nyerte a csatát. Ám a harmadik próbatétel volt a legnehezebb. A feladatuk az volt, hogy ültessenek el egy fát még ma, és egy órán belül nőjön meg. Na, hát ekkor páran próbáltak az ajtó felé menni, mert azt gondolták elmennek, mintha ott se lettek volna. De nem lehetett, mivel a király bezárta. Hát Kenjiro csak gondolkodott, hogy mit tegyen, majd hirtelen valaki megszólalt mögötte.

– Fiacskám, én segíthetek. – szólalt meg egy hang Kenjiro háta mögül. A fiú nem jött rá, mi ez vagy ki ez. Hátrafordult, és nem hitt szemeinek. Hotei ott állt előtte. Az isten újra elkezdett kotorászni zsebeiben, majd elővett négy makkot, és belesúgta a fiú fülébe: – Vedd elő a zsebedből a három makkot és hét makkod lesz. Ha mind a hetet ugyanoda elülteted, akkor egy óra alatt megnő, és lesz rajta termés. A fiú úgy is tett, fogta elültette mind a hetet. Hotei nem hazudott, egy órával később úgy nézett ki, mintha rég elültették volna. A császár annyira örült, hogy végre van termés, és feleségül adhatja a lányát, hogy egyből odaadta Kenjironak. Nagy lakodalmat csaptak, és most is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

Mechler András 5.c