A regéci kirándulás
A barátainkkal elmentünk Regécre, hogy a sok vízparti nyaralás mellett egy nyár végi vadregényes kaland is beleférjen.
Regéc a Zempléni-hegység egyik legeldugottabb faluja, ezért az utolsó nyolc kilométert egy hepehupás, autós közlekedésre majdhogynem alkalmatlan úton tettük meg. Azonnal megértettük, hogy az ottaniaknak miért nincs Lamborghinijük. Amikor megérkeztünk a Veronika panzióba, a tulajdonosok a gyerekeket egy pohár limonádéval, a felnőtteket egy pohár pálinkával várták. Aznap már csak egy kis rohangálásra volt erőnk, a felnőtteknek még arra sem.
Másnap frissen ébredtünk és mit sem törődve azzal, hogy odakint szakad az eső, nekivágtunk a Háromhutáknak. A Barátság panzióban elköltött finom ebéd után elindultunk egy rövid túrára az eső áztatta erdőben. Amikor fel akartunk mászni egy levél borította meredek lejtőre, én elkiáltottam magam: "Veszélyes állat!", és lefelé csúsztam a leveleken. A többiek persze nagyon meglepődtek, amikor megmutattam nekik az állatot, amelyről később kiderült, hogy foltos szalamandrának hívják, mérgező a bőre és a harapása. Három foltos szalamandrát találtunk.
Apukámék még egy rókát is észrevettek. Igaz, én csak a hátsó fertályát láttam, de meg voltam győződve arról, hogy a lejtő tetején lévő barlangból futott ki. Amikor vége lett a túrának, egy kis pihenés után nekiláttunk az esti grillezés előkészítésének, és miután mindennel készen voltunk, megkezdődött a grillparti. Elsősorban cukkinit és gombát sütöttünk, azután meg almát parázson. A felnőttek inkább a grillkolbászokkal foglalkoztak. A tűz mellett még egy rövid táncbemutatót is tartottunk, szóval mondhatom, kifejezetten tüzes volt a hangulat.
Másnap egy gyors reggeli után elindultunk a regéci várba. Két köpésre a kiindulóponttól megláttunk egy újabb meredek lejtőt, erre már hétszer-nyolcszor felmásztunk. Amikor bent jártunk az erdőben, eszünkbe jutott, hogy mennyivel izgalmasabb lenne, ha az erdőben követnénk tovább a túraösvényt. Így született meg a későbbi "Vadongyerekek!" csatakiáltás. Nagyon sokat mentünk a túraösvény felett. Néha azért megálltunk lekezelni a csaláncsípéseket és bevárni a szülőket, de egyébként nagyon gyorsan haladtunk. Amikor megérkeztünk a regéci várba, ráeszméltünk, hogy az már nem II. Rákóczi Ferenc, hanem a darazsak lakhelye. Körbenéztünk a felújított várban, ahol egy-két helyen digitális információs táblák mutatták be a vár múltját és a régi eszközök használatát. A darazsak uralma kicsit sem csökkent még a vár tetején sem. Anyukámat meg is csípte egy.
Hazafelé a szalmabálás utat választottuk.
Mondanom sem kell, hogy az elsőnek meglátott bálarakásra azonnal fel is
másztunk. Amikor már közel voltunk a panzióhoz, vadkörtét kóstoltunk, de minél
közelebb kerültünk a szálláshoz, annál több gyümölcsbokrot és gyümölcsfát
pillantottunk meg. Mindegyiket
megkóstoltuk. A szálláson faragtunk egy kicsit, majd a nyár végi napsütést
kihasználva a panzió szabadtéri medencéjébe ugrottunk. Sajnos ránk szóltak a
szülők, hogy ne ugráljunk a vízbe, ezért én nem fürödtem, mert minek fürödjek
jéghideg vízben, ha ugrálni nem lehet? A nap végén a Művész étteremben ettünk,
majd a szállóban csillagokat néztünk, de csak két percig, mert nagyon hideg
volt.
Miután a másnapi Pálos köveknél tett túra is véget ért, elbúcsúztunk a barátainktól. Kár, hogy csak négy napot maradtunk, de nagyon jól éreztük magunkat Regécen. Szeretném, hogy jövőre is menjünk.
Mantz Márton 5.C