Fodor Sára: Hívatlan vendégek - Első fejezet

A nap már felkelni készült a Piros-dombság mögött, ahol a mocsári zergefű hatalmas csomókban nőtt. Az elmúlt években óriási szaporulatot mutató pirosassárga növény az arra járó zergék és kecskék kedvenc eledele volt. Mivel a tavasz még csak két napja jött e vidékre, a domboldal elég kihalt volt. A dombok mögött egy ház állt, a házban egy varázsló lakott. A neve Örkemburg volt. Ő most nem tartózkodott ott, mivel a közeli Pirosdombfalván köszöntött egy lovagot, aki csak ritkán jár erre. Északról egy kerékvágásnyi ösvény jött, ami egyenesen a Piros-dombság mögül indult. A dombok mögött terült el Pirosdombfalva. A falu többek közt Sáki Sejmenörnek adott otthont. Magas volt, barna haja és szeme akár a gesztenye. Ő, bár akaratlanul, egy emlék tulajdonosa volt. A varázsló tanácsára egy ládában tárolta, és felvitte a padlására, ott tizenöt évig porosodott, majd átvitte a legjobb barátjához, Indigó Vacsedlihez. Emellett Örkemburg azt is kérte, hogy ne szóljanak senkinek sem az emlék meglétéről. Teltek a napok és március hetedikére virradt. Sáki Sejmenör és Indigó Vacsedli kint álltak az utcán, és vártak. Hogy mire, vagy kire azt ők maguk sem tudták, végül Örkemburg futott be legelőször, utána két lovas. Látszólag meglepték a varázslót, úgy tűnt, örül nekik. Két álf volt.

– Örkemburg! Híreket hoztunk! – szólt az egyik.

– Ugyan mi az? – érdeklődött a varázsló.

– A Volov király tanácsra hív téged! – válaszolt az álf. – Holnap délben. – tette hozzá gyorsan. Örkemburg bólintott, majd Vacsedlihez fordult.

– Mi történt? – kérdezte.

– Az emlék eltűnt. – felelt Vacsedli.

– Szigonyszúrók? – kérdezte Örkemburtól a jobboldali álf.

– Igen, Nadlen, úgy sejtem.

Nadlen magas volt, kék szeme csillogott arcán. Haja vörösesbarna volt. Azúr köpenyén Fenyősd jele díszelgett egy óriási fenyő képében. Lova egy gyönyörű és igen termetes almásderes kanca volt.

– De akkor nem kéne követni őket? – kérdezte a baloldalon lévő álf. Ő alacsonyabb volt, rövid fekete haja akár a holló, ellentétben a társával, kinek haja a válláig ért.

– Jól mondod, Deneb. Minél gyorsabban utánuk kell indulnia valakinek! – helyeselt Örkemburg. Sejmenör döntött, majd előlépett.

– Elmegyek én! – szólt. A két álf megrökönyödve nézett rá. Látszólag Örkemburg sem volt elragadtatva az ötlettől. – Tudom a járást egészen Rokkomborgig.

Örkemburg már éppen vitatkozni kezdett volna vele, de álfok előbb szóltak.

– Örkemburg! Nekünk mennünk kell. – szólalt meg Deneb. A varázsló feléjük fordult majd így szólt:

– Tuerlian nias huon!

Amit a varázsló mondott, nimfául annyit tett: utatokon szerencse kísérjen! Az álfok illedelmesen (és nimfául) válaszoltak majd elvágtattak keletre. Vacsedli Örkemburgoz fordult és így szólt:

– Én is Sejmenörrel megyek! – a varázsló jobb híján csak bólintott.

– Akkor menjetek pakolni! Siessetek!

Így hát mentek is, nem akarták húzni az időt. Tíz perc múlva már az utcán álltak. A varázsló Sejmenör kezébe nyomott egy térképet.

– Vigyázz rá, mert én készítettem!

Sejmenör és Vacsedli sem volt elragadtatva attól, hogy egy kézzel készített térképre bízzák rá az életüket, de mivel Sejmenör már sokszor bandukolt mindenfele (javarészt Örkemburggal), nem aggódott annyira. De ahogy a fentiekben arról szó volt, Sejmenör csak Rokkomborgig ismerte a járást. Úgy tűnt, Örkemburg is ezen gondolkodott.

– Rokkomborgnál várjátok meg Nadlent! Értesítenek, ha odaértek. – rendelkezett. – Én nem megyek veletek.

Ez egy kicsit aggasztotta Sejmenört. De végül beadta a derekát, két okból: nem akart vitatkozni egy varázslóval, a második oka pedig az volt, hogy nem akarta húzni az időt. Alkonyatkor indultak. Nem szóltak senkinek a küldetésükről, nehogy kémek fülébe jusson a két barát célja. Örkemburg kikísérte őket a falu szélére.

– Sok szerencsét! Lurnitban várnak titeket, de hogy tudjátok az út, bárhová mentek, nagyon veszélyes. Jól válogassátok meg kikhez szóltok, mit mondtok! Ezért ezeket nektek adom.

Azzal bíborszín palástja alól két kardot húzott elő.

– Ezt itt Unras, Har' Ebelben készítették a törpök.

A kard hüvelye aranyosan csillogott, míg a markolata ezüstjén megcsillant a lenyugvó nap fénye. Odanyújtotta Sejmenörnek, tökéletesen illett a kezébe. Vacsedlihez fordult.

– Ez Ergarn, Ogroban kovácsolták valaha az álfok.

Ennek a kardnak a tokja hősies ragyogással pompázott új gazdája kezében. Tisztán és fényesen tükrözte vissza a nap aranyszín sugarait. Megköszönték a fegyvereket, majd elbúcsúztak. Sejmenör egyelőre csak a Sujás-rétig akart eljutni, ugyanis már kezdett lemenni a nap. Ahogy ment lefelé, a felhők is egyre vörösebbek lettek. Lassacskán a szél is elkezdett fújni. Az út egyre lejteni kezdett és látszódott a Sujás-rét, sárga volt, és ahogy közeledtek úgy lett egyre nagyobb. Ezen a réten a pockokon és néhány elszáradt növényen kívül semmi sem élt. A nap lebukott a dombok mögött, utolsó sugarával megvilágította a Nagy-erdő fejlődő, gyér lombját.

Fodor Sára 5.b