Lift

2021.06.02

Állok a liftben. Vánszorog fel a hatodikra. Egy újabb nap eltelt. Egy újabb nap anélkül, hogy bármit is csinálhattam volna. Egy újabb nap, amikor nem csinálok mást, mint a monitor előtt görnyedek. A maszkban szinte megfulladok.

A negyedik emeletnél megáll a lift. Egy sovány, negyvenes éveiben járó férfi áll az ajtó előtt. Betámolyog a liftbe. Arca holtsápadt, szemei fáradtak. Valahonnan ismerősnek tűnik. Megindul a lift felfelé. Vánszorog. Szinte hallani lehet a fáradt nyögéseit. Körbenézek a fülkében. Minden egyes szabad hely ki van graffitizve. Útitársam, amióta csak beszállt a liftbe folyamatosan engem bámul. Igyekszem nem tudomást venni róla. Egyszer csak csattanó hangot hallok, és a lift megáll. Furcsa. Pont két emelet között vagyunk. Megnyomom a liftcsengőt, azonban úgy tűnik, az is meghibásodott. Szóval így állok. Beragadtam egy ócska, büdös liftbe egy rendkívül furcsa embertársammal, aki egyre furcsábban néz rám. Olyan idétlenül bámul, hogy meg tudnám fojtani. Nekidőlök a falnak, elmerülök a gondolataimban. Valakinek csak feltűnik majd, hogy nem jár a lift.

Ránézek az útitársamra. Most tűnik csak fel, hogy nincs rajta maszk. Már éppen szóvá tenném neki, amikor hirtelen megszólal.

- Bocsi, de mi ez a lebernyeg az arcodon? - kérdezi.

Megütődve nézek rá.

- Bocs, haver, most nem vagyok vevő a rossz viccekre. - mondom unott hangon. Egyre értetlenebbül néz rám. Kezdek nagyon feldühödni. Miért hoz engem mindig össze a sors ilyen debil idiótákkal? Egyszer csak kifakad.

- Nem értem, mi történik körülöttem! Minden emberen ilyen nevetséges maszkot látok, mintha valami álarcosbál zajlana. A boltból is kizavartak, mert én nem viseltem ilyet. Meg minden ember távolságtartóbb lett. Tegnap hajnalban el akartam menni sétálni egyet, de a rendőrök hazazavartak, mondván kijárási tilalom van. Fogalmam sincs, mi van az emberekkel, de kezdem azt gondolni, hogy valamiről nem tudok.

Hirtelen eszembe jut, kicsoda az illető. Másfél éve lezuhant a lépcsőn, és kómába esett. Megdöbbenek. Ez az ember ő, semmi kétség. Mindenki azt hitte róla, hogy meghalt. A családja el is költözött. Szánakozva nézek rá. Szegény azt sem tudja, mi történt az elmúlt egy évben. Esdekelve néz rám. Tudom, hogy tőlem vár magyarázatot a történtekre. Hogy mondjam el neki? Végül beszélni kezdek.

- Hát hol is kezdjem? Kínában egy új vírus ütötte fel a fejét. Olyasmi, mint a Sars vagy a madárinfluenza, ezekre biztos emlékszel még. Szépen lassan bezárkózott a világ. Mindenki otthon maradt. A képernyő volt az egyetlen társunk nagyon hosszú ideig. Kezdetben mindenki csak egy kalandként fogta fel. Azt gondoltuk, végre valami újdonság történik az egyhangú életünkben. Aha, persze. Ahogy múltak a hónapok, úgy kezdtünk el egyre inkább beleőrülni az otthonlétbe. Nekünk fiataloknak ez különösen rosszul jött ki. Nekünk ilyenkor van a legnagyobb igényünk a társasági életre, ilyenkor vagyunk a személyiségfejlődésünk egyik nagyon fontos időszakában. Nekem nagyon elegem volt az online oktatásból. Elegem volt a képernyőből, a bezártságból. Másról se volt szó egész nap, csak a vírusról. Úgy érzem azóta is, mintha hiányozna belőlem egy rész. Elmaradtak a nyári utazások, s elmaradt olyan sok élmény, amelyeket nagyon nehéz pótolni. Nyáron rövid, lélegzetvételnyi szünetet tartott a vírus. Az emberek természetesen rögtön megrohamozták a plázákat, az éttermeket, a mozikat. Sejtettem, hogy ennek nem lesz jó vége, habár álszent lennék, ha azt mondanám, hogy én egyszer sem használtam ki a korlátozások feloldásával járó lehetőségeket. Mindenki azt hitte, hogy vége van ennek az egész rémálomnak, mindenki azt hitte, hogy végre nem kell egész nap otthon kuksolnia, hanem találkozhat a rokonaival, barátaival. Hát nem így lett. A vírus újra támadott. Ősz elején újabb korlátozások léptek érvénybe. A gimnáziumok még egy ideig nyitva maradtak, azonban nemsokára ezek is bezárták kapuikat. Ebben a nehéz időszakban kellet felkészülnöm életem első nagy próbatételére, a felvételire. Aztán január tájékán megérkeztek a hőn áhított vakcinák. Ezzel egy időben azonban a konteóhívők is megtalálták a hangjukat. Azt terjesztették, hogy minden vakcina rossz, ezzel kételyeket ébresztettek az emberekben. Még gondolni is dühítő arra, hogy akkor a válság megoldásának megérkezésekor is képesek voltak megosztani a társadalmat. A vírus tovább tombolt. Elkezdődött a harmadik hullám, amely még most is tart. Az általános iskolák is bezártak. Azóta én és a többi tanuló újfent a négy fal között senyved, mindenféle társadalmi inger nélkül. Minden kezdődik elölről, talán sose lesz vége...

Levegőt kapkodva fejezem be mondandómat. Talán egy picit sok emberünknek egyszerre. Megrökönyödve néz rám.

- Úristen. - mondja, miközben nekidől a liftajtónak.

Senkinek nem tűnik fel, hogy nem működik a tetves lift ebben a házban? Ha kijutok innen, biztosan csak tartós élelmiszerrel és elegendő vízzel fogok liftutazást vállalni. Útitársam lázasan igyekszik rendbe rakni azt a rengeteg információt, amit rázúdítottam az elmúlt öt percben. Összevonja a szemöldökét.

Ebben a pillanatban újabb hangos csattanást hallunk, és a lift végre újra elindul. Most szárnyal. Mintha újra fiatal éveit élné, mikor még új volt, és minden utast készséggel szállított úticélja felé. Valami oknál fogva reménykedni kezdek. Már nincs messze az alagút vége. Nemsokára újra kint leszünk a fényen, és a dolgok újra visszazökkennek a régi kerékvágásukba. Már majdnem elérjük a hatodikat. Már nyitnám ki a liftajtót. Már lépnék ki a szabadba, amikor újabb csattanást hallunk, és a lift menthetetlenül zuhan a sötét mélységbe...

Rubecz Bálint 8.a