Ray Bradbury: Fahrenheit ​451

A Ray Bradbury által alkotott disztópia groteszkül személytelen világa már első ránézésre sem túl messzi ahhoz, hogy ne a párhuzamokat lássuk meg először. A technológia rohamléptékű térnyerése és a könyvégetés ugyan sci-fi regénnyé avanzsálta a könyvet, de ez még évtizedekkel ezelőtt történt.

Hiába, hogy a hétköznapi autók közel sincsenek még ahhoz, hogy ne tudjunk elolvasni egy szembejövő plakátot, és a halál említése még minden arcra csendes döbbenetet csempész, de ha az elektromos eszközökről nem lenne alapos leírás itt-ott, akkor talán nem lenne olyan kézenfekvő, hogy a cselekmény időpontja a távoli jövő. Ez a furcsa társadalom, ahol olvasni, vagy akár műveltnek lenni megvetendő és bűnös dolog, az emberek legközelebbi barátai pedig az egyre nagyobb méretű képernyők, ahol minden beszélgetés személytelen, és őrültnek nézik azt, aki szereti a csendet.... Ez a világ jobban hasonlít a mi valóságunkhoz, mintsem hogy kényelmes legyen belegondolni. Igaz, ma nem ölnek meg senkit egy vers miatt. (Európában legalábbis.) Igaz az, hogy nem tekintjük családunknak az okoseszközöket, ahogy az is, hogy néha figyelünk egymásra, és sokan szeretik a nyugalmat egy hosszú nap után, de aki ezekre általános igazságként tekint, az vagy figyelmetlen, vagy naiv. Mert igenis haltak már meg emberek a véleményük miatt, talán a mai napon is, elég csak körbenézni a világban, hogy kevésbé kivilágított helyre tévedjen a szemünk, mint az USA, a szabad és radikális, de senkit nem sértő, senkit vagy semmit nem bántó, elítélő vagy ellenző vélemények hazája. Ha egy kicsit figyelmesebben nézünk körül, akkor láthatjuk, hogy diktatúrák léteznek, és ahhoz, hogy a könyvek megsemmisítésére úgy nézhessünk, mint valami nagyon messzi, nagyon disztópikus dologra, jobb, ha becsukjuk a szemünk, és soha többé ki sem nyitjuk. Pont úgy, ahogy a szánkkal is tesszük, hiszen azt is olyan nagyszerűen csukva tudjuk tartani, ha a szavainknak következménye lehet! Vagy azért, mert mások túl hangosan kiabálnak, és olyan makacsul viselik a szemellenzőt, hogy erős késztetést éreznek agyonverni bárkit, aki nem osztja a véleményüket, vagy azért, mert akkora a csend, hogy egy pisszenés is ordításnak hangzana, és artikulálatlanul hörgő barbárnak tűnnénk egy szóért. Pedig igazán megszólalhatna valaki. Valaki más. Mint eddig is, mint mindig is. A szavak formálják a világot, és ha valami nem sikerül, jobb nem hibásnak lenni. Úgy talán nem mi leszünk a bűnbakok, legalábbis ha eléggé beleolvadunk a tömegbe. Ha teszünk valamit, az egész biztosan megtörtént. Viszont a semmiről nem nehéz azt gondolni, hogy kitörölhető a történelem sorai közül, hiszen nemhogy oldalakat, de gyakran egy szót sem szentelnek neki, és talán ez így helyénvaló, hiszen mit számít az, hogy valaki csöndben volt, ha valaki meghalt? Ha megszólal, az talán számított volna. Számított volna, mert akkor talán nem halt volna meg senki. Bár egy személytelen tömeg nem lehet hibás, az emberiség egésze csak nem okolhatja önmagát! Ki kérjen bocsánatot és kitől, ha a társadalom kifogy az időből, hogy tegyen valamit, bármit, akár csak azért, hogy emlékezhessen majd valamire, ami több, mint az aktuálisan népszerű alkalmazás legújabb, frissített verziója. Sebes iramban száguldunk afelé, hogy senki ne értse, ez miért egy sci-fi, bár azt nem hiszem, hogy eljutnánk a könyvek tömeges égetéséig. Hiszen hogy is juthatnánk? Figyelembe kell venni, hogy nem sérthetjük meg azokat, így egyben, mindegyiket egytől egyig, akik megsértettek valakit. Persze az is lehet, hogy senkit nem érdekel majd, ki sértődik meg, de ezt nem lesz kivel közölnie, hiszen... Ugyan, ki lenne az a bolond, aki mások véleményére pazarolná a drága idejét?

A regényben voltak ilyen emberek. Azok, akik hosszú évekig a fejükben tartottak egész könyveket, reménnyel telve indultak a lebombázott városok felé. Előttem lebegett a kép egy idilli világról, ami felváltja a disztópiát, és boldog véget vizionáltam a könyvnek. Aztán az egyik nap olvastam egy cikket Hirosimáról, és eszembe jutott, hogy volt egy szó, amibe nem gondoltam bele. Az atombomba már több mint hetven éve is kegyetlenül elpusztított szinte mindenkit, akit elért a lökéshullám, a regény vége pedig a harmadik világháború kezdete is, így kénytelen vagyok arra gondolni, hogy Guy Montag nem sokkal élte túl a feleségét.

A mi jövőnk valószínűleg derűsebb. A történelemben egymást követik az élhetetlen és a békés, boldog periódusok, és bár a civilizációk előbb utóbb összeomlanak, de a helyükre újak épülnek, az emberben pedig - őszintén remélem - több az életösztön, minthogy kiirtsa önmagát. Hogy hol tartunk majd éppen ötven év múlva, azt nem tudom. Talán visszatérünk a természetbe vagy elfelejtjük a zöld szín létezését is, békében élünk majd vagy véres polgárháborúba fullad a világ, de eddig mindig volt valahogy. És ha több tízezer évig életben maradtunk, talán kibírunk még ötvenet. 

Bujáki Fanni 8.a