A harckocsik története

A harckocsik (más néven tankok) története egészen az első világháborúig nyúlik vissza, ahol az állóháború miatt találták fel őket. Ilyenkor a harctereken rengeteg lövészárok volt, és nagyon nehezen lehetett elfoglalni az ellenség területeit. Ezért olyan hadieszközt kellett készíteni, ami áthatol a szögesdrótokon és a védelmi árkokon, valamint még tűzerőt is kell biztosítania a gyalogságnak, és meg kellett védenie a legénységét.

A legelső páncélozott járművek 1914-ben jelentek meg, de ezek még képtelenek voltak az árkokkal szabdalt csatamezőn közlekedni. A brit hadügyminisztérium úgy gondolta, hogy egy jó alapjárműre van szükség, amelyek végül a traktorok lettek, amiket a lövegek vontatására használtak. Át is építették őket, de az első változatnak túl keskeny lett a lánctalpa, és nem volt jó, ezért új modell kellett. Az új tankot a stabilitása érdekében a test teljes hosszán körbefutó lánctalpakkal szerelték fel, ezért rombusz alakú lett. Ezeket a harcjárműveket a britek bevetették már 1917-ben. Eközben a franciák is próbálkoztak új, páncélozott rohamkocsik létrehozásával a németek ellen, de ezek nem érték el a kívánt hatást, ráadásul csak 1917-re készült el belőlük használható mennyiség. Viszont a francia fejlesztések vezettek végül egy sikeres harckocsi, a Renault FT-17 kifejlesztéséhez, amelyből körülbelül 3000 darab állt hadrendben egészen 1944-ig. 

Közben a németek is észrevették, hogy új veszéllyel állnak szemben, ezért a páncéltörő lövegek hadrendbe állításával válaszoltak. De végül rájöttek: nekik is tankokat kellene gyártaniuk, hogy tartsák a frontot, ezért kifejlesztették az A7V harckocsit. A páncélozott jármű nagy és furcsa volt. Hossza több mint hét, szélessége pedig három méter volt. 18 fős személyzetet igényelt, ráadásul a típusból csak 20 darabot gyártottak. Az A7V-k nem értek el olyan nagy sikereket. Nagyon lassúak voltak, valamint könnyen elakadtak a csatatéren. Ezért a németek az ellenségtől zsákmányolt harckocsik bevetésére kényszerültek. A történelem legelső páncéloscsatája 1918. április 24-én zajlott le, amikor a brit Mark IV-esek csaptak össze a német A7V-kel. A háborúban a németek több, tankok ellen kifejlesztett fegyvert állítottak hadrendbe, például a Gewehr 98 ismétlőpuskát. Azonban mikor a háború lezárult, a harckocsik újra a háttérbe szorultak, a lovasság pedig előtérbe került: a britek a harckocsihadtesteket 25-ről 5-re csökkentették, az amerikaiak pedig teljes hadtestüket leszerelték. A páncélosok tervezése is leállt, csak a Szovjetunióban készítettek kisméretű, gyenge harckocsikat az 1920-as évek elején.

Németország azonban titokban újra fegyverkezni kezdett, miután Adolf Hitler hatalomra került. A németek előnyben részesítették a harckocsikat a lovassággal szemben, ezért 1933-ban felállították az első páncélos egységet, amelyeket az újonnan tervezett PzKpfw I, PzKpfw II, PzKpfw III és PzKpfw IV típusú tankokkal szereltek fel. Azonban 1939-ben, a háború kitörése előtt, még a seregük száma és minősége nem sokban különbözött Csehszlovákiáétól. Ezt azonban sikerült leplezniük. A Szovjetunió viszont eközben számos harckocsitípust hozott létre, amelyek a második világháború legjobb szovjet harckocsijainak alapját képezték, mint amilyen a T-34, vagy a KV-1. Amikor a második világháború kitört, és a németek lerohanták Lengyelországot, a harckocsik nagy szerepet játszottak a csatában, ráadásul itt még zuhanóbombázó repülőgépek is támogatták őket. A tankok nagy szerepet játszottak a háborúban, például a Szovjetunió ellen indított Barbarossa-hadműveletben, ahol a németek 27 páncéloshadosztállyal támadtak. A háborúban sok híres harckocsi született meg, például a Panzer V Panther, a Panzer VI Tiger I, valamint Tiger II és az amerikai Sherman. A hidegháborúban tovább folytatódott a fejlesztés. A szovjetek kifejlesztették az ISZ-2 és ISZ-3 nehéz harckocsikat, ezekből pedig megalkották az ISZ-10-et, más nevén T-10-et. Amerikában válaszul kifejlesztették a Pershing páncélost, amely sikerrel vette fel a harcot az orosz T-34/85 harckocsitípussal. Ebből a típusból fejlesztették ki az M48 Patton, majd a modernebb M60 Patton harckocsikat.

Az NSZK 1965-re készítette el a háború óta elsőként fejlesztett tankját, a Leopard 1-et. Ezt követte a francia AMX 30 harckocsi. A nyugatiakat nagy meglepetésként érte a szovjet T-62-es harckocsi megjelenése. Főfegyvere egy 115 mm-es harckocsiágyú volt, azonban a hibái miatt nem volt megfelelően pontos, ezért leváltották őket. A NATO eközben elkezdte a sima furatú harckocsiágyúk fejlesztését, aminek hatása az volt, hogy a szovjet simacsövű-löveg program is tovább folytatódott. Eredménye lett az 53,5 űrmérethosszú 2A26 GRAU-kódú 125 mm-es ágyú, mellyel a T-64-es harckocsikat szerelték fel. Kisebb módosításával jött létre a 2A46 sorozat, amellyel felszerelték a T-72, T-80 és T-90 harckocsikat. Az USA és a NSZK közös programot indított, melynek eredménye a német Leopard 2 és az amerikai M1 Abrams harckocsi lett. Az 1970-es évektől kezdve a harckocsikat különféle fejlett elektronikai berendezésekkel kezdték felszerelni.

Az 1991. január 16-án kirobbant öbölháborúban is sokféle páncélos szerepelt. Az iraki oldalon szovjet T-54, T-55, T-59, T-69, T-62, T-72 és T-72M1 harckocsik álltak, amelyek a NATO M1, M1A1 Abrams, M1A2 Abrams, Leopard 2A1, AMX 30, M60A3 és Chieftain harckocsijaival szálltak szembe. A harcokban 14 M1A1 semmisült meg. 2003 után a közel-keleti konfliktusokban főként a páncéltörő fegyverek és az IED bombák okoztak veszteségeket a harckocsizó csapatokban. Irakban 553 M1A1 és M1A2 tank sérült meg annyira, hogy vissza kellett szállítani nagyjavításra vagy selejtezésre. Legalább 17 teljesen megsérült, 80 pedig javíthatatlan állapotba került. Jellemzően a gyúlékony üzemanyag vagy ellenséges rakéták okozták a vesztüket, jelezve, hogy a jármű védettségének is vannak hiányosságai.

A harckocsikat ma is használják az országok megvédésére és csatában is jól jönnek.

Rábai György 6.D