Kirándulás Nora városában

Idén a családommal Szardínián, egy olaszországi szigeten töltöttünk egy hetet. Amikor életem első repülőútja után leszálltunk, felhívták a figyelmemet, hogy homokot elhozni lopás és bűncselekménynek számít. Először nem értettem, hogy miért akarna bárki is homokot lopni, de amikor megtudtam, hogy Európában egyedül Szardínián vannak fehér homokos strandok, erős késztetést éreztem az iránt, hogy megtöltsek egy vödröt homokkal.

A nyaralásunk nagy része a tengerben fürdéssel és búvárkodással telt, de az ember hat nap után rájön arra, hogy még a legfehérebb homok is talpat perzselően forró abban a hőségben, így rábeszéltem a szüleimet, hogy nézzük meg a tőlünk alig száz kilométerre fekvő Norát, az egykori római Szardínia Provincia központját, ahol egy egész városnyi ókori római rom maradt fenn az utókornak viszonylag épségben.

Amikor másfél óra hegyvidékes tájon való autózás után megérkeztünk Norába, azt hittük, hogy eltévesztettünk valamit, mivel nemhogy városnak, de egy darab kőnek sem volt nyoma. Kiderült, hogy egy meredekebb dombra kell felmásznunk, hogy pillantást vethessünk a romokra. A rejtett magaslati elhelyezkedésnek egyébként fontos szerepe volt, mivel támadás esetén így könnyebb volt védelmet biztosítani a városnak.

A város első látásra nem volt több különböző méretű köveknél, nem is értettem, mit vártam ennyire. Amikor viszont anyukám elkezdte olvasni az ismertetőt és használni kezdtem a képzeletem, egész máshogy néztem a romokra: mintha életre kelt volna az építmény. Elképzeltem, hogy elhalad mellettem egy lovas kocsi az alig járda szélességű úton, hogy az akkori emberek éppen fürdőzni készülnek a színdarab után és kedélyesen beszélgetnek, míg a fórumon tömegnyomor van. Egyre jobban el tudtam képzelni, mi lehetett ott kettőezer évvel ezelőtt. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy talán ennyi idő múlva a mi házunk is egy rom lesz, ahova özönlenek a turisták és sajnálják, hogy mosógéppel kellett mosni a ruhákat, és nevetnek azon, hogy autókkal kellett utaznunk.

Mikor a patríciusok és a plebejusok hálószobájához érkeztünk észrevettük, hogy ez a nyolcada a mi hálószobánknak. Eltűnődtem: "vajon kettőezer évvel ezelőtt akkorák lehettek a felnőtt emberek, mint én? Vajon négyezer-tizenkilencben akkorák lesznek az gyerekek, mint apa?" A padlókon a mozaik viszont olyan időt állóan szép volt, hogy még ma sem számítana ódivatúnak. (Vagy talán csak egy kicsit.)

Az ókori színház szép maradványainál újabb meglepetés várt. Azt írta ugyanis az ismertető, hogy a teltház kettőezer főt jelentett úgy, hogy a színház mérete körülbelül negyede volt a nagytornateremnek. Két bejárata volt dór oszlopokkal kitámasztva, a nézőtér pedig úgy nézett ki, mint egy rendkívül kényelmetlen lépcső, amelynek az alján volt a kifejezetten kisméretű színpad. Hozzám ez a színház állt a legközelebb, nagyon érdekesnek tartottam, hogy a mélyülő elrendezés önmagában biztosította a hely jó akusztikáját.

A római fürdőn csak egy- két simítást kellett volna végezni ahhoz, hogy olyan legyen, mint új korában, olyan jó állapotban maradt fenn. Az ismertető azt írta, hogy a fürdőben komoly tűz pusztított, amit először nem értettem, mert mégis hogyan üthetett ki egy vízzel teli fürdőben tűz, de amikor megtudtam, hogy hadvész idején katonai bázisként szolgált, egyből összeállt a kép. A punok idejében ugyanis Nora még föníciai kikötőként szolgált, csak később bővítették ki a rómaiak színházzal és fürdőkkel.

Rám azért volt nagy hatással Nora, mert általa betekintést nyerhettem egy másik kultúrába, és életemben először a saját szememmel is láthattam, amiről az iskolában tanultam. Azt is megtapasztalhattam, hogy az építészet nem pusztán kövek halmaza, hanem ha értő szemmel és nyitott szívvel figyelünk, a sziklák egy egész korszakról mesélnek.

Nora még az utánunk következő nemzedéknek is tartogat meglepetéseket, ugyanis a nagy része a víz alá süllyedt, és még nincs feltárva. Ha megtanulok egyszer búvárkodni, biztosan megnézem a víz alatti részét is. Nagyon jó lenne, ha esetleg pont én fedezhetnék fel egy olyan épületet, kőtáblát, vagy képet, ami segít megfejteni az embereknek a múltat. 

Mantz Márton 6.c